Milyen kockázataink lehetnek, hogyan tudjuk kezelni, egyáltalán, hogyan álljunk hozzá a kockázatainkhoz?

A kockázatainkkal nem tudunk nem együtt élni, mert az élet önmagában is már kockázat. Sajnos a szocialista rendszer (szocialistának hívott rendszer) át akart venni minden kockázatot tőlünk, amit nem is lehet, és ha lehetne se lenne célszerű, és amiről ki is derült, hogy rossz irány volt. Sajnos az is történt ezen felül, hogy belénk gyógyított egy téves szemléletet, amit egy emberöltőnél kevesebb idő alatt elért, de a kigyógyuláshoz több emberöltő is kell. Soha nem vette át senki az alapvető kockázatokat az emberektől a történelem során korábban, és ez eléggé éles eszűnek, eléggé józannak tartotta meg az embereket nagyon sokáig. A kockázat átvállalás kísérlete a szocializmus "érdeme" volt. Furcsa módon, ez az egyetlen dolog, amit a kapitalizmus átvett a szocializmustól. Szerintem (lehet, hogy tévedek, de annyira logikusnak tűnik ebben a pillanatban, hogy muszáj leírnom) a kapitalizmus azonnal felismerte, hogy a kockázat tömeges átvállalása az emberektől mekkora egy aranybánya, mert bevezették az állami nyugdíjrendszert ők is, és ez úgy lett kommunikálva, hogy állam bácsi megoldja, hogy a megérdemelt pihenését mindenki a Bahamákon tölthesse. Elméletileg kockázatmentesen adhatták oda a keresetüket nyugaton is az olyan cégeknek, akik ezt "vállalták", csak sajnos egyesek számára nagyon rosszkor derült ki, hogy mégse lehetséges a hosszú időre szóló raktározások, illetve megtakarítások kockázatát átvállalni a valóságban, mert lettek, akik elég rossz eredménnyel mentek nyugdíjba, és nekik nem csak a Bahamák ugrott, hanem sokkal alapvetőbb dolgok is. Talán a napi megélhetés.   

Ismerős az a kifejezés, hogy "kockázattűrő képesség"? Ez vajon mi fán terem? Azzal függ össze, hogy mennyire szeretünk rulettezni? Valamiféle jellembeli tulajdonság lenne? Előre elárulom: nem. A kockázattűrő képesség egy életkörülmény, ami nem állandó, hanem folyamatosan változik, és azt a szintet jelenti, amilyen nagyságú anyagi károk esetén megvan a tartalékunk a túléléshez. A tartalék nagyon sokféle lehet, és a személyes szociális hálót jelenti. Aki a szociális hálójának a szintjéig vállal kockázatot, az "tervez", aki efölött, az rulettezik (hazárdírozik) akár szándékosan, akár mert rosszul méri föl a körülményeit, akár mert föl se méri. De erről majd kicsit később írok bővebben.  

Addig egy kis hallgatnivaló:

http://www.gazdasagiradio.hu/vendeg/53825/

Senki se tudja, hogy fognak alakulni a dolgok, viszont olyan szempontból érdemes meghallgatni Sarkadi Szabó Kornélt, hogy kijózanító, a kockázatokat illetően. A kockázat nem a veszteségek bekövetkezése (az már maga a krach), hanem a bekövetkezés lehetősége: az, hogy egyáltalán előfordulhat. Akár bekövetkezik a mostaninál is nagyobb krach, akár nem, nekünk felkészültnek kell(ene) lennünk, mert ha bekövetkezik, akkor nekünk nincs hova menekülni a felkészülés nélkül. A világ talán túléli, de mi hogyan éljük túl? Jó kérdés.... nem hinném, hogy lehet válaszokat adni, de ez nem indokolja, hogy ne is keressünk.

Akkor most jöjjön az én felfogásom a kockázatainkkal való együttélésről. Lehet, hogy nem egyedi a gondolkodásom erről, igazából nagyon örülnék, ha nyitott kapukat döngetnék ezzel, amit most fogokírni.

Először is, gondoljuk meg, mik azok kockázatok, amik ha bekövetkeznek, nekünk menthetetlenül végünk van, nem anyagilag, hanem fizikailag.

1. betegség

2. természeti katasztrófa

3. véletlen baleset

4. háborús csapás... és ha van még, akkor ilyen hasonló dolgok.

Egyébként, ha túléljük a rossz dolgokat, akkor van esélyünk az újrakezdésre. Nyilvánvalóan a veszteségeink hatalmasak, de ha életben vagyunk és képesek vagyunk gondolkodni és dolgozni, akkor ugyanúgy, ahogy valaha az emberek a semmiből megalkották ezt a most működő infrastruktúrát, újra lehet kezdeni. Nemcsak társadalmi szinten, hanem egyénileg is, és ez biztos, mert azt tudjuk, hogy a társadalom emberekből áll, és amit a társadalom csinál, azt valahol a sor végén az emberek csinálják.

Így akkor szerintem azt lehet mondani, hogy a kockázatkezelés végső szintje az, hogy biztosítsuk valahogy végső esetre a saját túlélésünket. Ennek az a logikája, hogy ha mi túlélünk, akkor van esélyünk magunkon és másokon is segíteni, ellenkező esetben nincs. És ahogy már korábban említettem, ez a szint (beruházás a saját aktivitásunkba)  a lehetséges legalacsonyabb kockázat szintje, mivel saját magunkra számítunk, nincs áttétel, ami fölött már nem vagyunk képesek rendelkezni. Lefordítva ez azt jelenti, hogy a legfontosabb a saját fizikai, mentális, és lelki állapotunkat a lehető legmagasabb szinten tartani. Ez akkor is jól jön, ha jók a körülmények, katasztrófa esetén pedig a legbiztosabb támaszunk. Ehhez csak azt fűzném még hozzá, hogy hiába vannak valakinek gyárai, készpénze, értékpapírjai, aranya és ilyesmi, semmit nem ér az egész, ha nem cselekvőképes. Illetve a másik kedvencem, ami mindig eszembe jut, hogy mennyire szélsőséges helyzeteket is túléltek emberek (náci koncentrációs tárborok, munkatáborok, hadifogságok), elenyésző százalékban, ahhoz képest, ahányan nem, és hogy ennek vajon mi lehet a magyarázata. Csak a lelki és a fizikai, testi erő. Ennyire végletesen nem szoktak gondolkodni, akik a kockázatmenedzseléssel foglalkoznak, vagy akik maguknak próbálnak valamiféle biztonságot megalapozni, de a kockázatok lényegéből adódóan tévednek, ha ennél magasabb szinteken terveznek csak.

A következő szint még mindig nem anyagi, hanem a szociális háló felmérése. Azt a kérdést kell megválaszolni, ha a baj bekövetkezik, és túlélem, akkor van-e valaki, vannak-e valakik, akikhez fordulhatok, már ha azok nem kerülnek szintén bajba. Ez főleg akkor érdekes, ha belevágunk egy ügyletbe, aminek nem tudjuk, mi lesz a kimenetele. El kell tervezni, kihez fordulunk, és ha nincs kihez fordulni, akkor tuadosan kell arra számítani, hogy baj esetén csak magunkra számíthatunk.

Következő szint az, ha akkora a baj (csak), hogy magunk is meg tudjuk oldani. Ilyenkor életmódváltásra van szükség, illetve annak az elhatározására, előre, hogy ilyen és ilyen baj esetén mik azok a felhalmozott javak, amiktől meg lehet válni, hogy fedezzük a veszteségünket. Ha az előzőek fel se merülnek általában, amikor a kockázatunkat próbáljuk felmérni, ez valószínű ott motoszkál bennünk, de csak abban a formában, hogy ezektől semmiképpen se akarunk megválni. Pedig el kellene határozni a beáldozási lehetőségeinket jó előre, hogy amikor baj van, már csak meg kelljen csinálni, nem pedig akkor megemészteni, ami majdnem lehetetlen, és a tapasztalat szerint nem is csinálják meg azok, akik bajba jutnak. Mindenképpen meg kell válniuk ezektől a javaktól, de nem önszántukból teszik, hanem a hatóság fogja behajtani, és akkor a veszteség mérhetetlenül naggyá válik. És tényleg nem lesz kezelhető tovább.

Ezután a kisebb bajok kockázatai jönnek. Ha felmondanak a munkahelyen, vagy bármi más okból elesünk a rendszeres bevételeinktől (vagy egy részüktől), ha váratlan kiadások merülnek fel, satöbbi. Abban a pillanatban ezek nagy katasztrófák, de ha az előző kockázatokkal "megbarátkoztunk", és lelkileg, testileg, amennyire lehet, felkészültek vagyunk, akkor ezeket már igazán nem találjuk annyira katasztrófálisnak. Ami azért jó, mert képesek vagyunk jobban tervezni a  menekülési útvonalakat az ilyen esetekre. Ezek a szintű kockázatok tipikusan azok, amikre már biztosításokat is lehet kötni, illetve előre gondolni rájuk, és tartalékolni. Tehát a legegyszerűbb ökölszabály érvényes. Biztosítást úgy kötünk, hogy nem keverünk hozzá befektetési egységeket, és úgy tartalékolunk, hogy a legkevésbé kockázatos helyeken (bank, államkötvény) folyamatosan gyűjtjük a bevételünk fix hányadát.

Nagyjából ennyi a kockázatkezelés, alapelvekben.

Azért esik rosszul a legrosszabbakra felkészülni, mert annyira nem akarjuk, hogy ilyesmi megessen, hogy inkább nem is gondolunk rá. Az egész társadalmunk kultúrája arra épül, hogy nem készülünk fel a lehetséges bajokra, csak a jó kimenetelekkel foglalkozunk. Azt mindenki tudja, mit vesz a pénzből, ha megnyeri a lottó ötöst. Azt senki, hogy mit csinál, ha nem tudja törleszteni az adósságát. Például, az a népi bölcsesség nem tudom, mennyire bölcs, hogy "ne fessük falra az ördögöt". Nekem inkább az a fajta gondolkodásmód a kedvencem, hogy azért viszek esernyőt, hogy ne essen. A biztosítást eleve azért kötöm, hogy ne legyen rá szükségem. Ezt kockázatkezelésnek nevezem.

   

Oldal: Kockázataink
Többet ésszel, mint ész nélkül - © 2008 - 2024 - szekeresmarta.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat